A SEBES PISZTRÁNG

  Horgászberkekben e két szónak, e halnévnek különös hangzása, varázsereje van. Hallatán a horgászban felpezsdül a vér. Lelki szemei előtt tavasszal már látja, amint Szlovákiában a sok hegyi, pisztrángos patak a felső Vágba, Poprádba, vagy a Garamba siet. Kárpátalján látja messze látója kereső lencséjével a Fehér-, vagy a Fekete-Tiszát, az Ungot és a Latorcát, hegyvidéki halaival, valahol a Nagy-Beszkidek táján. Kraszna-Horka és Munkács vára is megjelenik múltat kereső távcsövében. Talán a Beszkidek, Verecke és Kárpátalja vizeinél is közelebb áll hazai pisztrángfogásra vágyó horgászaink lelkéhez a Hargita, amely Ábelt szülte, a Csíki-havasok, lábánál a Somlyói Szűzzel, vagy a Mikest adó Zágoni-hegyek. És természetesen az ott csobogó – még ma is kristály tiszta – pisztrángos hegyivizek, amelyek olykor köveket-sziklákat görgetnek. Ide, a Duna vagy a Tisza, esetleg a Rába partjára is látszanak az égbe nyúló ős-lúcfenyvesek, a felettük nyakukat tekergető hollók, a pisztrángra vadászó barnamedve és a vízparti színes jégmadár. Talán horgász-szívet is melengető érzés, ha magyar ember számára e vidéken nem kell tolmács és ha fenyőpálinka mellett – jó pisztrángfogás után – idevaló és az ott született, egy nyelven énekelhet. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mondjuk a Fogarasi-, vagy Szebeni-havasokban – horgászat közben – ne értenénk meg egymást az esztena (júhkarám) mellett sajtot főző román paraszttal, vagy a Retyezátban, a Nagy-Lapusnyik csodás vize mellett nyáját legeltetővel. A természet ölén mindenki egy nyelvet beszél, mindenütt és mindenki segítőkész.